Vannak emberek, akik reggel felkelnek, megisszák a kávéjukat, elindulnak dolgozni, és megpróbálnak normálisan közlekedni. Aztán vannak a taxisok.
Persze nem mindegyik. Mert mindig akadnak kivételek, rendes taxisok, akik tudják, hogy az irányjelző nem dísz, a fékpedál pedig nem valami modern városi legenda. De akad egy olyan különleges alfaj is, amelyik úgy ül be az autóba, mintha aznap reggel személyesen neki adták volna át Budapest teljes úthálózatát.
A taxis és az út szent kapcsolata
A taxis számára az út nem közlekedési felület. Az birtok. Méghozzá ősi családi örökség, amit még valószínűleg a dédapja is használt, csak akkor még lóval.
Ha valaki előtte halad 47-tel az 50-es táblánál, a taxis szemében az illető nem szabályosan közlekedő ember, hanem a közlekedés elleni személyes támadás.
„Micsoda szerencsétlen!” – gondolja, miközben két méterrel mögötte villog, dudál, majd olyan előzést hajt végre, mintha az utasának nem a Keleti pályaudvarra, hanem egyenesen a holdra kellene odaérnie.
Az utas közben hátul ül, kapaszkodik, és csendben elgondolkodik azon, hogy vajon a taxi ára tartalmazza-e a túlélési tréninget is.
A parkolás művészete
A taxisok egy részének különleges képessége van: bárhol képes megállni.
Buszmegálló? Megoldjuk.
Kerékpársáv? Miért ne?
Útkereszteződés? Tökéletes.
Forgalmas útszakasz közepén két sáv lezárása? Hát végül is az utasnak most kell kiszállnia.
Ha valaki emiatt dudál, a taxis arcán megjelenik az a tekintet, amelyből egyértelműen kiderül: az illetőnek még rengeteget kell tanulnia az élet nagy dolgairól.
Az irányjelző mint luxusfelszerelés
Van még egy érdekes jelenség: az index.
A normális közlekedő ember számára az irányjelző arra szolgál, hogy jelezze, merre szeretne menni. Egyes taxisoknál azonban úgy tűnik, ez egy opcionális extra, amit a vásárláskor nem kértek bele.
Fordulás balra: semmi.
Sávváltás: semmi.
Megállás: semmi.
Hirtelen visszafordulás egy négysávos úton: szintén semmi.
A többi autós pedig próbálja megfejteni a mozgását, mint valami közlekedési sakkfeladványt.
„Én taxis vagyok!”
Talán ez a legérdekesebb rész. Mintha a taxisengedély mellé automatikusan járna egy láthatatlan igazolvány is, amelyen ez áll:
„Tulajdonosának elsőbbsége van minden esetben, különösen akkor, ha nincs elsőbbsége.”
Ha valaki nem engedi be, jön a duda. Ha nem gyorsít eléggé, jön a duda. Ha gyorsít, de nem eléggé gyorsan, jön a duda. Ha pedig valaki szabályosan közlekedik előtte, az már szinte provokáció.
De azért ne felejtsük el
Nem minden taxis ilyen. Rengeteg normális, udvarias és szabályosan közlekedő taxis dolgozik az utakon. Ők azok, akikről valószínűleg észre sem vesszük, hogy taxisok, mert egyszerűen közlekednek.
A szatíra tehát nem róluk szól, hanem arról a jelenségről, amikor valaki attól, hogy munkája közben napi több órát tölt az úton, hirtelen úgy érzi, hogy magasabb közlekedési kasztba került.
Mert az út közös. A buszosé, a taxisofőré, a kamionosé, a motorosé, a biciklisé és annak a szerencsétlen embernek az útja is, aki éppen csak szeretne hazajutni anélkül, hogy közben megismerje a saját életének minden létező stresszfaktorát.
És talán ez lenne a lényeg: nem attól lesz valaki az út királya, hogy nagyobb autóban ül, hangosabban dudál, vagy gyorsabban tud káromkodni lehúzott ablak mellett.
Az igazi közlekedési profi az, aki úgy ér célba, hogy közben nem kell három másik embernek vérnyomáscsökkentőt vennie.
Ez pedig egy olyan taxisnak is jól állna.