A magyar ember egy különleges teremtmény. Képes egyszerre panaszkodni és büszkének lenni ugyanarra a dologra. Ha süt a nap, meleg van. Ha esik az eső, végre esik, de már túl sok. Ha hideg van, bezzeg régen nem volt ilyen hideg. Ha nincs hideg, akkor ez már nem is igazi tél.
A magyar embernek mindenre van egy története. Ha vettél egy autót, neki kettő volt. Ha nyertél tízezer forintot, ő egyszer talált húszezret az utcán. Ha nyaralni mész, megmondja, hogy ugyanannyiért ő már háromszor megkerülte volna a Balatont.
A sorban állás nem bosszúság, hanem nemzeti hagyomány. Ha meglátunk tíz embert egy helyen várakozni, nem azt kérdezzük, hogy miért állnak ott, hanem azt:
– Tessék mondani, itt miért áll a sor?
Ha a válasz az, hogy fogalmuk sincs, mi is beállunk. Biztos jó lesz valamire.
A magyar ember a legboldogabb pillanataiban is képes aggódni. Megveszi az új televíziót, aztán egy hétig azt nézi, mikor romlik el. Ha meg nem romlik el, akkor gyanúsan jó vétel volt.
A legnagyobb szuperképességünk azonban az alkalmazkodás. Túléljük a kánikulát, a telet, az inflációt, a hétfő reggeleket és a szomszéd fúrását vasárnap délután. Közben panaszkodunk, viccelődünk és megoldjuk valahogy.
Mert egy valamiben nagyon jók vagyunk: bármi történik, tudunk rajta nevetni.
És ha valaki azt mondja, hogy nincs humorérzékünk, arra csak annyit felelünk: de van, csak most nincs kedvünk hozzá.
Figyelem! Ez a cikk szatíra. Bármilyen egyezés a valósággal kizárólag annak köszönhető, hogy valószínűleg magyarok vagyunk.
```