Van valami egészen lenyűgöző a magyar politikában. Az ember azt hinné, hogy egy idő után kifogy a történet, elfogynak a szereplők, bezár a cirkusz, lekapcsolják a reflektorokat. De nem. Itt mindig van még egy felvonás.
Éveken át hazudoztak, loptak ezek a neres suhancok és a fideszes pribékjeik – legalábbis ezt mondja az ország egyik fele a másiknak, miközben a másik fél pontosan ugyanezt gondolja az ellenoldalról. Az elmúlt másfél évtizedben a közéletből lassan valami furcsa történelmi operett lett, ahol a főszereplők állandóan változnak, de a díszlet ugyanaz marad: nemzeti színű szalagok, végtelen sajtótájékoztatók és egy soha véget nem érő harc a „haza megmentéséért”.
A néző pedig ott ül a televízió előtt, és próbálja követni a cselekményt. Tegnap még az volt a magyarázat, hogy minden rendben van, ma már az, hogy tulajdonképpen nem is úgy volt, holnap pedig valószínűleg kiderül, hogy az egészért Brüsszel, Soros, az időjárás és a Merkúr retrográd mozgása a felelős.
És most eljutottunk a legújabb felvonáshoz. Azok, akik hosszú éveken keresztül sérthetetlennek tűntek, egyszer csak Brüsszel felé mutogatnak, és kétségbeesetten magyarázzák, hogy a TISZA Párt milyen aljas. Jaj, jaj! Micsoda idők! Hirtelen minden sajtótájékoztató olyan, mintha egy görög tragédia és egy falunapi tombolasorsolás szerelemgyereke lenne.
Az ember már szinte sajnálni kezdi a politikai kommunikáció mestereit. Nem lehet könnyű munka. Tizenhat év után minden reggel felkelni, és kitalálni, hogy ma éppen ki jelenti a legnagyobb veszélyt a nemzetre. Egy nap a migránsok, másnap Brüsszel, harmadnap a háborúpártiak, negyednap pedig a legújabb politikai ellenfél. A forgatókönyvíróknak járna valamilyen állami kitüntetés a fantáziájukért.
Közben a hétköznapi ember továbbra is ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. Miért lett minden drágább? Miért nehezebb megélni? Miért érződik úgy, hogy a politikusok egy része már rég nem ugyanabban az országban él, mint azok, akiket képviselnie kellene?
De ezek kellemetlen kérdések. Sokkal egyszerűbb újabb ellenségeket keresni. Sokkal kényelmesebb elmagyarázni, hogy a probléma mindig valahol máshol van. És amíg a nézőtéren ülők egymással vitatkoznak arról, hogy ki a nagyobb gazember, addig a színpadon zavartalanul megy tovább az előadás.
A magyar politika mára olyan lett, mint egy végtelen televíziós sorozat. Az első évad még izgalmas volt, a harmadiknál már ismétlődtek a poénok, a tizediknél mindenki tudta a fordulatokat, most pedig a tizenhatodik évadnál tartunk, ahol ugyanazok a szereplők ugyanazokat a mondatokat mondják, csak egyre hangosabban.
És talán ez az egész történet legnagyobb iróniája: miközben mindenki a másik oldalt nevezi aljasnak, hazaárulónak vagy a nemzet ellenségének, a közönség lassan elfárad. Már nem hősöket keres, és nem is gonosztevőket. Csak azt szeretné látni, hogy egyszer valaki végre leveszi a jelmezt, kijön a színpad szélére, és azt mondja:
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mai előadás elmarad. Most először megpróbálunk inkább kormányozni.”
Addig azonban marad a jól ismert műsor. Függöny fel, reflektor be, és kezdődhet az újabb felvonás: ki menti meg ma Magyarországot önmagától?